A legszebb mondat, amit egy megrendelőtől hallhatok, nem az, hogy "gyönyörű lett".

Hanem az, hogy...
"Marcsi, rád bízom."

Mert számomra innen kezdődik az alkotás.
Nem egy fotóval.
Nem egy Pinterest-képpel.
Hanem egy beszélgetéssel.
Kérdésekkel.
Sok kérdéssel.

Ki az ünnepelt?
Milyen ember?
Mit szeret?
Minek fog a legjobban örülni?
Mert nem egy tortát szeretnék készíteni.
Hanem az Ő tortáját.

Gyerekként még nem tudtam, hogy egyszer ez lesz a hivatásom. Csak azt tudtam, hogy imádok alkotni. A Nagymamámmal rengeteget sütöttünk együtt, és bár akkor még nem sejtettem, ma már tudom, hogy tőle nemcsak recepteket kaptam, hanem az alkotás örömét is.

Évekkel ezelőtt még egészen más területen dolgoztam. A sütés azonban mindig velem maradt. A családom és a barátaim voltak, és a mai napig is ők az első kóstolóim.

A cukrászképzés után lehetőségem nyílt tanulni Juhos Joci mestercukrásztól. Szigorú volt, őszinte és nekem pont erre volt szükségem. Tőle nemcsak technikát tanultam, hanem szemléletet is: az igényesség nem választás, hanem alap. A mai napig hálás vagyok azért, hogy az út elején egy ilyen embertől tanulhattam. 

A legelső esküvői tortámra a mai napig emlékszem. Amikor elkészült, csak néztem és arra gondoltam:

"Úristen... ezt tényleg én csináltam?"

Azóta is vannak ilyen pillanatok, és remélem, hogy mindig lesznek.

Mert ha egyszer természetessé válna ez az érzés, talán elveszne belőle az a varázslat, ami miatt ezt a hivatást ennyire szeretem.

A legboldogabb akkor vagyok, amikor festhetek, amikor készülnek a virágok, és lassan összeáll a dekoráció.

Na... ott történik a varázslat.

A festett torták világa első látásra teljesen magával ragadott. Különösen Khadi Fatiha munkái inspiráltak. Ahogy életre keltette a tortáit, az számomra inkább művészet volt, mint cukrászat.

Ezért felkerestem Őt, hogy tanulhassak tőle. 

Amikor elkészültem az első festett madarammal, csak ültem előtte és mosolyogtam.

"Úristen... ezt tényleg én csináltam?"

Pontosan ugyanaz az érzés volt, mint amikor elkészült az első menyasszonyi tortám.

Néhàny hónap múlva màr egy portrét festettem,  egy gésát. Korábban soha nem festettem portrét, de Fati végig hitt bennem. A végén csak ennyit mondott:

"Ezek után már bármit meg tudsz festeni."

Igaza lett.

Azóta a kézzel festés lett a tortáim egyik legmeghatározóbb része. Mert hiszem, hogy amit ecsettel, kézzel lehet megalkotni, azt semmilyen nyomtatott dekor nem tudja helyettesíteni.

Van azonban egy része ennek a munkának, amit senki sem lát: az izgulás.

Minden átadás előtt aggódom, hogy épségben odaérjen a torta. A férjem ilyenkor mindig mosolyog.

Én pedig még egyszer ránézek a tortára, aztán még egyszer és mégegyszer. Na jó, lehet, hogy túl sokszor.

Mindig is egy saját műhely volt a legnagyobb álmom. Egy hely, ahol minden ecsetnek, formának és apró részletnek megvan a helye. Ahol nyugodtan alkothatok, tervezhetek és festhetek.
Tavaly ez az álmom valóra vált, és a férjem segítségével megépült a saját műhelyem.
Néha még most is megállok egy pillanatra, körbenézek, és arra gondolok:

"Ez tényleg az enyém." vagy “Az álmok néha valóra válnak”

Ilyenkor mindig eszembe jut, honnan indult ez az egész.

A Nagymamám, akivel együtt szerettem meg a sütést.
Anyácska, aki minden tortámnak ugyanúgy tudott örülni, mint én 

Apácska, akitől a rajzolás iránti szeretetemet örököltem.
Azt hiszem, nélkülük ma nem lennék az, aki vagyok.

Éppen ezért minden elkészült tortában ott van egy kicsi belőlük is.